A harcos megfelelő moráljának fenntartásában elengedhetetlenül fontos az élelmezés.
Az sem kevésbé fontos, hogy miből fogyaszthatja el a betevőt.
Ezzel a ténnyel a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium (továbbiakban: HM) illetékesei(1) is tisztában voltak. A Tanácsköztársaság bukása után felálló honvédség legnagyobb számban az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében rendszeresített különböző kivitelű főzőcsészéket használta tovább. Fennmaradt dokumentumok alapján tudható, hogy pl. az 1912 M ónozott vasbádog alapanyagú főzőcsészéből még 1931 januárjában is beszerzésre került 2000 darab a Budafoki Zománcedény, Sajtoló- és Fémárugyár, Herz és Fia Rt-től. Teljes bizonyossággal kijelenteni nem lehet ugyan, de a körülmények ismeretében feltételezhető, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor a honvédség részére ilyen, kifejezetten a monarchia idejéből ránk maradt főzőcsészét szereztek be.
Ekkor ugyanis már több, mint 5 éve tartott az a tárgyalássorozat, amely a HM és a Magyar Fémlemezipar Rt. (továbbiakban: MF) között folyt. Az MF 1925-ben megkereste(2) a HM-et, hogy a tulajdonukban lévő főzőcsésze szabadalom 50%-át a honvédség részére átengedje.
A 82218 számon bejegyzett szabadalom az 1912 M főzőcsészéhez képest abban hozott újítást, hogy a fogantyú egy forgócsap mentén eltolhatóan rögzül a csészéhez. A fogantyú végei kampós kialakításuknak köszönhetően a csészén kialakított rögzítő fülekbe beakadva megakadályozzák, hogy a csésze vétlen elmozdulása miatt a tartalma kiboruljon(3). Ezen megoldást egy bizonyos Bonin, egykori műmester (4) tervezte meg, akitől ismeretlen módon - valószínűleg vásárlás utján - az MF megszerezte a találmányát, majd szabadalmaztatta azt(5).
A 82218. sz. szabadalmi bejegyzéshez csatolt melléklet.
Az MF természetesen nem csak a hazafias hévtől fűtve döntött a felajánlás megtétele mellett. A szabadalmi jog felének átruházásért cserébe a mindenkori főzőcsésze megrendelések legalább 50%-ára(6) igényt tartott, ezzel biztosítva magának az állandó jövedelmet és dolgozóinak a munkát.
A honvédség részére először 1922-ben készül ezen szabadalomnak megfelelő főzőcsésze, az átvett mennyiség 60.000 darab volt, ekkor azonban még szó sem volt a fentebb vázolt megállapodásról.
Meglehetősen vegyes öltözetű honvédek rögzíthető füllel ellátott ónozott vasbádog főzőcsészékkel.
A szabadalmi jog megosztásáról történő egyezség 1927-ben jött létre, ezután a korszerűsítésre helyeztek súlyt.
1931-ben a HM rendeletben utasította a Magyar Királyi Technológiai Iparmúzeum és Anyagvizsgáló Intézetet(7) (továbbiakban: KR), hogy vizsgálják meg a főzőcsészék alumíniumból való gyártásának lehetőségét.
A KR végrehajtotta a feladatot és egy 6 oldalas, minden részletre kiterjedő vizsgálati jegyzőkönyvet(8) készített, amely végén a következő véleményre jutott:
“az alumínium főzőcsészéknek olyan előnyei vannak az ónozott evőcsészékkel szemben, mint pl. a könnyűség, rozsdamentesség, festhetőség, hulladék értékesíthetőség, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Azonkívül a szakirodalom megegyezik abban, hogy hasonló körülmények között az ecetsav a vasat és az ónt sokkal jobban megtámadja, mint az alumíniumot.[...]Ezen szempontból az alumínium főzőcsészét alkalmasnak kell minősíteni.”
Ezen vélemény eredményeképpen az alumínium főzőcsésze csapatpróbára bocsáthatóvá vált. Ebből a célból 1 mm-es alumínium lemezből 1.000 darab csészét rendeltek meg, amelyet a Budapest helyőrségben található alakulatoknál osztottak ki.
A csapatpróba eredményéről ugyan nem maradt fenn dokumentáció, de az új főzőcsésze minden bizonnyal beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert 34 M főzőcsésze néven rendszeresítésre került és már 1934 januárjában 60.303 darab megrendelése mellett döntött a HM. A csapatpróba céljára gyártott főzőcsészékhez képest azonban módosításra került az alumíniumlemez. A Légügyi Hivatal az alárendeltjei számára 1933-ban kipróbálás céljából kiutalt csészék anyagáról azt a jelentést(9) tette, hogy a lemez túlzottan lágy, ezért könnyen horpad, javasolja az anyagvastagságot 1,5 mm-re növelni. A HM válaszából egyértelműen kiderül, hogy nem volt szükség további intézkedésre, mert a tömeges megrendelésnél már egy keményebb alumínium lemez használatát írták elő a gyártó számára.
Az ebben a rendeletben szereplő teljes mennyiséget az MF szállította le.
A hazai ipar az 1930-as évek derekán sem minden esetben volt versenyképes, ezért a már számos alkalommal gyümölcsözőnek bizonyult olasz hadiipari kapcsolatok ebben az esetben is hasznosnak bizonyultak. Az olasz ipar némileg olcsóbban volt képes előállítani például a 34 M főzőcsészét is, mint a magyar, ezért 150.133 darab gyártására nyert megrendelést(10).
A következő évek eseménymentesen teltek, legközelebb 1938-ban került sor főzőcsésze beszerzésre, ekkor az MF-en kívül már a Sigg Rt. is részesült a megrendelésből.
A főzőcsésze továbbfejlesztésére először 1939 decemberében Bóna János műszerész nyújtott be javaslatot a HM részére(11). Ez nem volt más, mint egy mélyített fedő. A HM a KR-hez helyezte át az ügy megvizsgálását, ahol az alábbi vélemény született:
“1./ A főzőcsészefedő mélyítésének nagysága nem szorítja ki a csészébe tett leves adagot, még ha bőven is van mérve.
2./ A jelenleg használatban lévő csészefedőt a kiadagolt főzelék színültig megtölti, így a húst bele sem lehet tenni. Evégből először a levest vételezik fel a katonák és ennek elfogyasztása után ugyancsak a csészébe méretik bele a főzelék adagot, ami viszont kétszeri sorbanállást jelent…
3./ A használatban lévő csészefedő űrtartalma 5 deciliter, a mélyítetté pedig 9 deciliter.
Fentiek alapján a fedőnek mélyebbre való gyártását javaslom.”
A HM a KR véleményét tudomásul vette ugyan, de ekkor még a mélyebb fedő bevezetését a többi között pénzügyi okokra hivatkozva elvetették. A mélyített fedő többletköltsége 100 darabonként 17 pengő volt. 1943-tól kezdve azonban gyártásba kerültek ezek a fedők. Kérdéses, hogy a pénzügyi helyzet ekkor jobb lett volna, mint 3 évvel korábban.
A főzőcsészék kétségkívül legnagyobb hátránya az anyaghasználatból származó csillogásuk.
34 M főzőcsészét és zsákmányolt, a csehszlovák haderőnél rendszeresített evőcsészéket használó honvédek.
Ez a probléma már egészen korán, 1934-ben is ismert volt és foglalkoztak is vele, azonban a döntést elnapolták. Ennek oka az volt, hogy a gyalogsági felszerelés átfogó felülvizsgálata is éppen ekkor volt folyamatban és még nem volt eldöntött, hogy a főzőcsészék málházása miként történik majd. Mindenesetre a HM utasította a KR-t, hogy a barnára égetést, mint a csillogást megszüntető eljárást tanulmányozza.
Ebben a kérdésben 1939 végéig nem is volt tapasztalható elmozdulás, azonban ekkor derült égből villámcsapásként az alábbi megoldási javaslatok születtek(12):
- tábori barnára eloxálás,
- vörösre festés,
- vászonhuzattal borítás.
A csapattestektől beérkező egybehangzó vélemények hamar pontot tettek az ügy végére, a tábori barna eloxálás mellett döntöttek. 1940 derekán már meg is rendeltek 54.000 darab eloxált főzőcsészét és a későbbiekben már csak ilyen módon készített főzőcsészéket szereztek be.
Azonban a honvédség készletében 1941 augusztusi állapot szerint további 800.000 darab korábbi megrendelésből származó főzőcsésze(13) is volt, amelyeket utólagosan terveztek eloxálni. Ez a szám a KR készletére és a már csapatoknak kiadott mennyiségre együttesen értendő.
Mit is jelentett az, hogy megkezdődött? Erre a KR 1941. szeptember 2-án kelt jelentése(14) ad lesújtó választ. Az előre kiadott ütemterv szerint a csapatoktól beszolgáltatott és eloxáltra kicserélt főzőcsészék mennyisége 31.913 darab volt. A KR készletéből eloxált majd kiadott mennyiség 160.969 darabban merült ki. Ez összességében nem több, mint a teljes mennyiség megközelítőleg 24%-a. Ennek oka arra volt visszavezethető, hogy az eloxálás licencét az eredeti tervekben szereplő három cég helyett mindössze csak a Nickel-Chromia tudta határidőre megszerezni és bemutatni a HM részére, de ebben az üzemben csak heti 8000 darab főzőcsésze eloxálására volt kapacitás, amelyből rendszerint csak 5-6000 darab volt átvehető. Ez pedig fájdalmasan lassúnak és elégtelennek bizonyult. A későbbiek során azonban a Füleki Iparművek Rt. és Bakonyi Lajos galvanizáló üzeme is megkezdte az utólagos eloxálást, azonban a honvédség készletét végül nem sikerült teljes egészében átalakítani.
A 34 M főzőcsésze ezzel elnyerte végleges formáját, további módosítására nem került sor.
Ugyan a második világháború befejezése után még rövid ideig használatban maradt, de a haderő szovjet mintára történő átformálása ezt a felszerelési cikket sem kímélte, teljesen más jellegű eszköz követte.
Hivatkozások
(1) a HM ruházati és felszerelési ügyekkel foglalkozó ügyosztálya
(2) HL HM 1781. doboz
(3) https://www.sztnh.gov.hu (Utolsó letöltés: 2023.10.09.)
(4) személyéről további információ nem áll rendelkezésre
(5) HL HM 1781. doboz
(6) uo.
(7) a trianoni békeszerződés után a "rejtés időszaka" alatt a honvédség ruházati és felszerelési központi raktározó szervezeti eleme Magyar Királyi Technológiai Iparmúzeum és Anyagvizsgáló Intézet néven folytatta tevékenységét. 1934-ben történt átnevezése során vette fel a Magyar Király Központi Ruhatár (KR) nevet
(8) HL HM 2496. doboz
(9) HL HM 2812. doboz
(10) HL HM 2985. doboz
(11) HL HM 3966. doboz
(12) HL HM 4344. doboz
(13) HL HM 5326. doboz
(14) HL HM 5294. doboz.
Az archív fényképek közléséhez való hozzájárulásukért köszönet illeti Takács István Jánost és Ványai Mártont.