A harcos megfelelő moráljának fenntartásában elengedhetetlenül fontos az élelmezés.
Az sem kevésbé fontos, hogy miből fogyaszthatja el a betevőt.

Ezzel a ténnyel a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium (továbbiakban: HM) illetékesei(1) is tisztában voltak. A Tanácsköztársaság bukása után felálló honvédség legnagyobb számban az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében rendszeresített különböző kivitelű főzőcsészéket használta tovább. Fennmaradt dokumentumok alapján tudható, hogy pl. az 1912 M ónozott vasbádog alapanyagú főzőcsészéből még 1931 januárjában is beszerzésre került 2000 darab a Budafoki Zománcedény, Sajtoló- és Fémárugyár, Herz és Fia Rt-től. Teljes bizonyossággal kijelenteni nem lehet ugyan, de a körülmények ismeretében feltételezhető, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor a honvédség részére ilyen, kifejezetten a monarchia idejéből ránk maradt főzőcsészét szereztek be.

Ekkor ugyanis már több, mint 5 éve tartott az a tárgyalássorozat, amely a HM és a Magyar Fémlemezipar Rt. (továbbiakban: MF) között folyt. Az MF 1925-ben megkereste(2) a HM-et, hogy a tulajdonukban lévő főzőcsésze szabadalom 50%-át a honvédség részére átengedje.

A 82218 számon bejegyzett szabadalom az 1912 M főzőcsészéhez képest abban hozott újítást, hogy a fogantyú egy forgócsap mentén eltolhatóan rögzül a csészéhez. A fogantyú végei kampós kialakításuknak köszönhetően a csészén kialakított rögzítő fülekbe beakadva megakadályozzák, hogy a csésze vétlen elmozdulása miatt a tartalma kiboruljon(3). Ezen megoldást egy bizonyos Bonin, egykori műmester (4) tervezte meg, akitől ismeretlen módon - valószínűleg vásárlás utján - az MF megszerezte a találmányát, majd szabadalmaztatta azt(5).

Az MF természetesen nem csak a hazafias hévtől fűtve döntött a felajánlás megtétele mellett. A szabadalmi jog felének átruházásért cserébe a mindenkori főzőcsésze megrendelések legalább 50%-ára(6) igényt tartott, ezzel biztosítva magának az állandó jövedelmet és dolgozóinak a munkát.

A honvédség részére először 1922-ben készül ezen szabadalomnak megfelelő főzőcsésze, az átvett mennyiség 60.000 darab volt, ekkor azonban még szó sem volt a fentebb vázolt megállapodásról.

A szabadalmi jog megosztásáról történő egyezség 1927-ben jött létre, ezután a korszerűsítésre helyeztek súlyt.

1931-ben a HM rendeletben utasította a Magyar Királyi Technológiai Iparmúzeum és Anyagvizsgáló Intézetet(7) (továbbiakban: KR), hogy vizsgálják meg a főzőcsészék alumíniumból való gyártásának lehetőségét.

A KR végrehajtotta a feladatot és egy 6 oldalas, minden részletre kiterjedő vizsgálati jegyzőkönyvet(8) készített, amely végén a következő véleményre jutott:

“az alumínium főzőcsészéknek olyan előnyei vannak az ónozott evőcsészékkel szemben, mint pl. a könnyűség, rozsdamentesség, festhetőség, hulladék értékesíthetőség, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Azonkívül a szakirodalom megegyezik abban, hogy hasonló körülmények között az ecetsav a vasat és az ónt sokkal jobban megtámadja, mint az alumíniumot.[...]Ezen szempontból az alumínium főzőcsészét alkalmasnak kell minősíteni.”

Ezen vélemény eredményeképpen az alumínium főzőcsésze csapatpróbára bocsáthatóvá vált. Ebből a célból 1 mm-es alumínium lemezből 1.000 darab csészét rendeltek meg, amelyet a Budapest helyőrségben található alakulatoknál osztottak ki.

A csapatpróba eredményéről ugyan nem maradt fenn dokumentáció, de az új főzőcsésze minden bizonnyal beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert 34 M főzőcsésze néven rendszeresítésre került és már 1934 januárjában 60.303 darab megrendelése mellett döntött a HM. A csapatpróba céljára gyártott főzőcsészékhez képest azonban módosításra került az alumíniumlemez. A Légügyi Hivatal az alárendeltjei számára 1933-ban kipróbálás céljából kiutalt csészék anyagáról azt a jelentést(9) tette, hogy a lemez túlzottan lágy, ezért könnyen horpad, javasolja az anyagvastagságot 1,5 mm-re növelni. A HM válaszából egyértelműen kiderül, hogy nem volt szükség további intézkedésre, mert a tömeges megrendelésnél már egy keményebb alumínium lemez használatát írták elő a gyártó számára.

Az ebben a rendeletben szereplő teljes mennyiséget az MF szállította le.

A hazai ipar az 1930-as évek derekán sem minden esetben volt versenyképes, ezért a már számos alkalommal gyümölcsözőnek bizonyult olasz hadiipari kapcsolatok ebben az esetben is hasznosnak bizonyultak. Az olasz ipar némileg olcsóbban volt képes előállítani például a 34 M főzőcsészét is, mint a magyar, ezért 150.133 darab gyártására nyert megrendelést(10).

A következő évek eseménymentesen teltek, legközelebb 1938-ban került sor főzőcsésze beszerzésre, ekkor az MF-en kívül már a Sigg Rt. is részesült a megrendelésből.

A főzőcsésze továbbfejlesztésére először 1939 decemberében Bóna János műszerész nyújtott be javaslatot a HM részére(11). Ez nem volt más, mint egy mélyített fedő. A HM a KR-hez helyezte át az ügy megvizsgálását, ahol az alábbi vélemény született:

“1./ A főzőcsészefedő mélyítésének nagysága nem szorítja ki a csészébe tett leves adagot, még ha bőven is van mérve.

2./ A jelenleg használatban lévő csészefedőt a kiadagolt főzelék színültig megtölti, így a húst bele sem lehet tenni. Evégből először a levest vételezik fel a katonák és ennek elfogyasztása után ugyancsak a csészébe méretik bele a főzelék adagot, ami viszont kétszeri sorbanállást jelent…

3./ A használatban lévő csészefedő űrtartalma 5 deciliter, a mélyítetté pedig 9 deciliter.

Fentiek alapján a fedőnek mélyebbre való gyártását javaslom.”

 A HM a KR véleményét tudomásul vette ugyan, de ekkor még a mélyebb fedő bevezetését a többi között pénzügyi okokra hivatkozva elvetették. A mélyített fedő többletköltsége 100 darabonként 17 pengő volt. 1943-tól kezdve azonban gyártásba kerültek ezek a fedők. Kérdéses, hogy a pénzügyi helyzet ekkor jobb lett volna, mint 3 évvel korábban.

A főzőcsészék kétségkívül legnagyobb hátránya az anyaghasználatból származó csillogásuk.

Ez a probléma már egészen korán, 1934-ben is ismert volt és foglalkoztak is vele, azonban a döntést elnapolták. Ennek oka az volt, hogy a gyalogsági felszerelés átfogó felülvizsgálata is éppen ekkor volt folyamatban és még nem volt eldöntött, hogy a főzőcsészék málházása miként történik majd. Mindenesetre a HM utasította a KR-t, hogy a barnára égetést, mint a csillogást megszüntető eljárást tanulmányozza.

Ebben a kérdésben 1939 végéig nem is volt tapasztalható elmozdulás, azonban ekkor derült égből villámcsapásként az alábbi megoldási javaslatok születtek(12):

• tábori barnára eloxálás,
• vörösre festés,
• vászonhuzattal borítás.

A csapattestektől beérkező egybehangzó vélemények hamar pontot tettek az ügy végére, a tábori barna eloxálás mellett döntöttek. 1940 derekán már meg is rendeltek 54.000 darab eloxált főzőcsészét és a későbbiekben már csak ilyen módon készített főzőcsészéket szereztek be.

Azonban a honvédség készletében 1941 augusztusi állapot szerint további 800.000 darab korábbi megrendelésből származó főzőcsésze(13) is volt, amelyeket utólagosan terveztek eloxálni. Ez a szám a KR készletére és a már csapatoknak kiadott mennyiségre együttesen értendő.

Mit is jelentett az, hogy megkezdődött? Erre a KR 1941. szeptember 2-án kelt jelentése(14) ad lesújtó választ. Az előre kiadott ütemterv szerint a csapatoktól beszolgáltatott és eloxáltra kicserélt főzőcsészék mennyisége 31.913 darab volt. A KR készletéből eloxált majd kiadott mennyiség 160.969 darabban merült ki. Ez összességében nem több, mint a teljes mennyiség megközelítőleg 24%-a. Ennek oka arra volt visszavezethető, hogy az eloxálás licencét az eredeti tervekben szereplő három cég helyett mindössze csak a Nickel-Chromia tudta határidőre megszerezni és bemutatni a HM részére, de ebben az üzemben csak heti 8000 darab főzőcsésze eloxálására volt kapacitás, amelyből rendszerint csak 5-6000 darab volt átvehető. Ez pedig fájdalmasan lassúnak és elégtelennek bizonyult. A későbbiek során azonban a Füleki Iparművek Rt. és Bakonyi Lajos galvanizáló üzeme is megkezdte az utólagos eloxálást, azonban a honvédség készletét végül nem sikerült teljes egészében átalakítani.

A 34 M főzőcsésze ezzel elnyerte végleges formáját, további módosítására nem került sor.

Ugyan a második világháború befejezése után még rövid ideig használatban maradt, de a haderő szovjet mintára történő átformálása ezt a felszerelési cikket sem kímélte, teljesen más jellegű eszköz követte.