Annak megértéséhez, hogy honvédeink számára honnan és hogyan teremtették elő a menetfelszerelés egyes részeit nem feltétlenül szükséges, de érdemes megismerni azokat a mérföldköveket, amelyek egy-egy cikk életútját szegélyezik a megszülető ötlettől kezdve a rendszeresítésen át egészen addig a pontig, hogy a harcos magára öltheti azt. Ennek megismerése az eddigi, a Magyar Királyi Honvédség ruházati és felszerelési ellátásával kapcsolatosan kialakult hitrendszert (vö: “háborúban bármi lehetett”, “hiányos, elégtelen, rossz felszereléssel küldték őket a biztos halálba”, “a végén már nem számított, bármit átvettek és kiosztottak”) lerombolhatja azok számára, akik nyitottak arra, hogy a hosszú évtizedek alatt tudatosan, alattomos módon erkölcsi vagy anyagi haszonszerzés céljából kreált hazugságok helyett a tényekre támaszkodjanak.

Ebben a rövid írásban a rendszeresítéshez vezető utat tárgyaljuk, a minőségi és mennyiségi átvétel majd a csapatoknál történő kiosztás egy másik alkalommal kerül sorra.

Az olvasó és a szerző számára is egyszerűbb, ha nem általánosságban, sokkal inkább konkrét példán keresztül van lehetőség tárgyalni a témát. Ehhez lesz segítségünkre a 22 M hátizsák rendszeresítéséhez vezető történések sorozata, amelynek bemutatásával mélyülünk el a topikban - éppen csak a szükséges mértékben.

Bizonyára nem megdöbbentő újdonság az a megállapítás, hogy a harcoló állomány jó moráljának fenntartása kulcsfontosságú volt. Különösen igaz ez abban az esetben, ha a honvédek hátán helyet foglaló hordfelszerelésre, mint a személyi málha központi elemére gondolunk.

Az első világháború során megjelenő 16 M hátizsák fogadtatása meglehetősen vegyes volt. Amellett, hogy a korábbi hát- és tölténybőröndök után egy lényegesebben praktikusabbb felszerelési cikk került rendszeresítésre megvoltak a hátrányai is, amire a döntéshozók is felfigyeltek, ugyanis tapasztalatfeldolgozás, ezáltal a hibák feltárása központi kérdés volt a ruházati és személyi felszerelési cikkek fejlesztésekor.

A háborúban használatban volt hátizsák mint katonai felszerelési cikk nem bizonyult megfelelőnek. Súlya kizárólag a vállakon függöt, kellemetlen érzést váltott ki és a vele felszerelt katonát előrehajlott testtartásra késztette.[...] Az ilyen előrehajlott, helytelen testtartás a menetelés tartamával görnyedésig fokozódott és eltekintve attól, hogy az ilyen görnyedt csapatok kedvezőtlen benyomást keltettek, a hátizsák azaz a helytelen testtartás a tüdő szabad működését lényegesen korlátozták.[...] A háthoz tapadó hátizsáknak további hibái azok voltak, hogy a benne lévő kemény tárgyakat kellemetlenül érzékeltette, a hátat átizzasztotta és ezzel a meghüléssel előidézhető betegségek keletkezését elősegítette.

Az 1920-as évek elején a Magyar Királyság és ezáltal annak honvédsége sem volt éppen pénzügyi lehetőségei zenitjén, de a fentiek után arra jutott a honvédelmi igazgatás, hogy meg kell találni a lehető legjobb megoldást, ami egy új hátizsák rendszeresítése volt.

A hadianyagok rendszeresítésének eljárásrendjét a Magyar Királyi Honvédelmi Miniszter rendeletileg szabályozta.(1)

Ennek első lépése az volt, hogy megállapítsák a HM mely anyagi szakosztályának ügykörébe tartozik a honvédség felszerelésével kapcsolatos kérdések rendezése.
Az osztály megnevezése a szervezeti változások következtében számos alkalommal módosult. 1919-ben a 42. és 51., 1920-21-ben 28., 1921 és 1932 között 14., majd 1932-től 1938-ig 2. és végül 1938-tól a második világháború végéig 2/r. osztály néven látta el feladatait.
Ezen osztály volt az, amely kijelölte azon iránykövetelményeket, amelyeknek az új hátizsáknak meg kellett felelnie. Ezek közül talán a legfontosabb volt, hogy a vállról a terhelés egy részét a derékra helyezze át, ezzel is komfortosabbá téve a hátizsákot hosszú időn át történő viselés során.(2)

Egy új cikk bevezetésének tervezése esetén a döntéshozó alapvetően két úton indulhat el. Javaslatot tehet:

- elsősorban kül- vagy belföldön már készre fejlesztett hadianyag műszaki kivizsgálására, vagy

- ilyen hiányában elvileg hazai üzemmel karöltve végrehajtandó szerkesztésre, próbagyártásra és a szükséges kísérletekre.

Az új hátizsák alapjául ruszkini Lorx Viktor tábornok, vezérkari főnök ötlete alapján a norvég Ole F. Bergan által megálmodott hordeszköz szolgált.

Természetesen nem ennek szolgai másolását kell elképzelni, hiszen ez jogi, ezzel együtt pénzügyi problémákat is felvetett volna tekintve, hogy az egy él bejegyzett szabadalom volt.

A honvédelmi igazgatás tehát a fentebbi két lehetőséget ötvözve partnert keresett és talált is a Wolfner Gyula és Társa Rt. (továbbiakban: Wolfner) személyében arra a feladatra, hogy Bergan hátizsákját alapul véve egy, a honvédség számára minden szempontból megfelelő új cikket fejlesszenek ki.
A Wolfner a HM követelményei alapján két igencsak hasonló, ám mégis különböző verzióval állt el.

A csapatpróbában érintett 5. honvéd gyalogezred és 5. kerékpáros zászlóalj véleményes jelentéseiből kitűnik, hogy számos kérdésben nem értettek egyet, azonban a végkövetkeztetés egyhangú volt: 

[...]az új rendszerű hátizsákok a régi rendszerű hordkészülékek nélküli hátizsákokkal szemben célszerűbbek s hadi céloknak megfelelnek.

A HM ezen döntés ellen nem emelt szót, egyidejűleg pénzügyi és anyaggazdálkodási okokból a Wolfner “A” jelű hátizsákjára tett rendszeresítési javaslatot. Ezzel a 22 M hátizsák bekerült a honvédség felszerelési cikkei közé. A gyártott mennyiség 40.000 darabra tehető a fennmaradt iratok alapján, ebből pedig látható, hogy az általánosan kialakult véleménnyel szemben ez eredendően nem a tisztiküldöncök felszerelése volt.