Az előző írással felvett fonalat tovább gombolyítva tekintsük át, hogy milyen út vezetett az 1945 előtti honvédség egyik legkorszerűbb felszerelési cikkének, az 1942 M hátizsáknak a rendszeresítéséig. 

Azt már tudjuk, hogy nem csak a kiváló használhatóságuk indokolta a hátizsákok bevezetését, hanem a viselők - harchoz - megfelelő egészségügyi állapotának fenntartása is fontos volt.

A trianoni béke korlátozásaival sújtott m. kir. Honvédségnél a pénzügyi források szűkössége valamint a hazai ipar tragikus helyzete viszonylag szűk mederbe terelte a honvédek felszerelésének modernizációját célzó törekvéseket.

A Nagy Háború során használt nehézkes, kényelmetlen és rendkívül munkaigényes hát- és tölténybőröndök hátrányai hamar nyilvánvalóvá váltak. A felmerült problémára részmegoldásként az 1916 M hátizsák került rendszeresítésre, amely azonban a háború befejezéséig nem tudott megfelelően széles körben elterjedni. Az újonnan felálló honvédség raktáraiban a tömegesen használt hátbőröndök mellett számos ilyen hátizsák is megtalálható volt, tehát adta volna magát a megoldás: szereljék fel ezekkel a honvédeket. Ezen hátizsákok (használati) értéke azonban leginkább a selejt kategóriájába esett, ezért a Honvédelmi Minisztérium ruházattal és felszereléssel foglalkozó ügyosztályának (továbbiakban: HM) szakközegei több javaslattal is előálltak arra vonatkozóan, hogy milyen cikk szolgálja majd a menetfelszerelés alapját.

Az első érdemi lépésre egészen 1922-ig kellett várni, amikor az addig használt hátbőröndök és tölténybőröndök együttes viselését beszüntetik és intézkednek arra vonatkozóan, hogy ezek a cikkek a megfelelő átalakítások után külön-külön viselésre alkalmassá váljanak. (1)
Ez a megoldás nyilvánvalóan nem elégítette ki az abbéli törekvést, hogy a felszerelés ergonomikusabb legyen. 

A hát- és tölténybőröndök átalakításával párhuzamosan megkezdődött a hátizsákok tényleges bevezetése a honvédség használatába.
1922 májusában született arra vonatkozólag elvi döntés, hogy az 1916 M hátizsák helyett más típus rendszeresítésére van szükség. Az oka az volt, hogy ezen hátizsák nem volt megfelelően rögzíthető, indokolatlanul nagy mértékben terhelte a viselőjét és mire azt harcba vetették már elgyötört volt a kényelmetlen hátizsák miatt. (2)

A későbbi megoldásnak ígérkező felszerelési cikk alapját, a norvég mintájú „Bergen” hátizsák szolgáltatta, amely hazai használatban a 1922 M néven került rendszeresítésre.
1929-ben felmerült az 1922 M hátizsák átalakításának ötlete is. Az elgondolás az volt, hogy a köpeny és a tábori takaró a hátizsák belsejébe kerüljön málházásra és ehhez a hátfalra 2 málhaszíj kerüljön rögzítésre ezáltal lehetővé téve, hogy az említett cikkek függőlegesen kerüljenek rögzítésre. Nem volt számottevő változtatás, ezért nem is került megvalósításra.

Az 1922 M hátizsák rendszeresítése nem jelentette azt, hogy az 1916 M hátizsák kivezetésre került.
A csapatokat más megoldás nem lévén folyamatosan ellátták ezzel a típussal, ami odáig vezetett, hogy a kiutalások száma meghaladta a ténylegesen raktáron lévő mennyiséget, ezért 1931-ben 1.530 db. ilyen hátizsák gyártását rendelte meg a HM.

Az 1934-ben megkezdett, a gyalogsági felszerelés korszerűsítését célzó események során a hátizsákok, mint a személyi málházási rendszer alappillérei a feledésbe vesztek és alulmaradtak a  tölténybőröndökkel szemben.
Ennek a pontos oka ismeretlen, de a korabeli közélet történései mögül felsejlő bőripari lobbi és a lenipar együttes helyzete adhatnak némi támpontot. Ez utóbbi nem jelent mást, mint a korlátozottan rendelkezésre álló alapanyag és a honvédség igényeihez mérten nem elégséges gyártási kapacitások meglehetősen nehézzé tették azt, hogy akár a békeállományú honvédség is teljesen ellátásra kerülhessen.
A csapatkipróbálásra kiadott „34 M. gyalogsági felszerelés” tulajdonképpen sikert aratott a korábbi mintával szemben így egyenes út vezetett odáig, hogy a javasolt módosítások figyelembevételével 1936 végére rendszeresítésre kerüljenek a különböző rendeltetésű 1935 M hordkészülékek és bőröndök. (3)

Ezek azonban nem voltak, nem lehettek valódi alternatívái egy jól megalkotott hátizsáknak, éppen ezért különböző helyekről felmerült a hátizsák kérdése, igaz ekkor még a meglévő 1916 M hátizsákokat vették elő, melyekről a KR több ízben is jelentést adott, így például az 1940 júniusi állapot is ismerhető, miszerint 2.255 darab használható példány volt raktáron. (4)

A tölténybőröndökkel kapcsolatosan jelentkező használhatósági problémák különösen kiütköztek olyan olyan szakcsapatok használatában, mint pl. a hegyicsapatok.
Ugyan voltak arra törekvések, hogy hazai megoldás szülessen, de ez közel 1 év alatt sem történt meg, ezért 1941 januárjában a HM felkérte a római m. kir. légügyi és katonai attachét valamint a berlini m. kir. katonai attachét, hogy az olasz és német haderőnél rendszeresített hátizsákokból is szerezzenek mintapéldányokat, amelyeket később megvizsgálás tárgyává tették.
Ezen hátizsákok kipróbálásával egyidejűleg a hegyidandár javasolta a HM számára az ún. “Makray-féle hálózsák-hátizsák” bevezetését, amelyet korábban saját alakulataival már kipróbált és tömeges használatra alkalmasnak talált.

A megfelelő hátizsák megtalálása azonban meglehetősen hosszadalmassá vált és újabb 1 évvel később, 1942 februárjában a hegyidandár parancsnoksága immáron sürgetőleg közli a HM-mal, hogy

bármely jó típusból 10.000 drb. legyártása feltétlenül szükséges,

mert a már korábban kiadott hátizsákok olyan mértékben elhasználódtak, hogy az anyaghiány a dandár menetkészségét veszélyeztette. Erre reagálva a HM “a rendelkezésre álló nyersanyaghoz képest bizonyos mennyiség” megrendelésére tett intézkedést, de azt nem pontosította, hogy milyen kivitelben.
Tették mindezt úgy, hogy a Honvédelmi Minisztérium III. Csoportfőnökség csoportfőnöke (továbbiakban: Acsf) már 1941 végén úgy határozott, hogy az olasz mintájú hátizsák használata a kívánatos.
Ez a döntés természetesen nem jelentette az olasz hátizsák szolgai lemásolását, hiszen a két haderő hegyicsapatai és azok alkalmazási területe között mutatkozó különbségek megkövetelték egy az olasz alapokon nyugvó, de hazai körülményekhez igazított hátizsák megalkotását, amely bemutatására mindössze 1942. február 11-ig kellet várni.
Az Acsf mindezt azzal a megjegyzéssel vette tudomásul, hogy a nyersanyaghiányra és a jelentős beszerzési költségekre tekintettel nem hagyható ki az érintett csapatok részéről történő vélemények bekérése, egyúttal utasította is a HM-et, hogy készüljön elő a csapatpróba megszervezésére. (5)

Az immáron 1942 M megnevezésű hátizsák első példányait egy nagyon rövid csapatpróba után véleményezték a csapatok,  végrehajtották az általuk szükségesnek ítélt módosításokat és meghatározták a málházás rendjét is. A módosított hátizsákot csomagban juttatták vissza a HM-be. A módosítások között szerepelt, hogy a hátizsák előrészén 3 nagyalakú zseb kerüljön kialakításra. Ezekben került elhelyezésre a lőszer, a fegyvertisztító készlet valamint a kulacs. Fontos módosítás volt a hátizsák hát felőli oldalára felvarrt két bújtató, amelyekbe egy kenderheveder került befűzésre amely által a hátizsák minden körülmények között tökéletesen rögzült viselőjének derekához, azonban a málha gyors leoldhatóságát is biztosította.

A hegyi dandártól bérkezett hátizsák egyszerre volt megfelelő a végfelhasználóknak és a honvédelmi igazgatásnak is, hiszen a végfelhasználók kívánalmai szerint, de a HM gazdálkodási megkötéseit is szem előtt tartva került megalkotásra.
A csapatpróbáról visszaszolgáltatott hátizsák képezte alapját az m. kir. Központi Ruhatár által megszerkesztett műszaki leírásnak, amely 1942 májusában el is készült, így az 1942 M hátizsák rendszeresíthetővé vált.(6)

Ugyan ez csak a hegyi alakulatok cikke volt és nem a teljes honvédséget tervezték vele ellátni, de a maga nemében mindenképpen úttörőnek számított.